Áfra János megnyitó beszéde

 

Áfra János megnyitóbeszéde a Sesztina Galériában (2013)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

A galériában most szinte egymást érik a falon az aprólékos, finoman kidolgozott képek, de ha csak sietősen elsétálunk mellettük, töredékét sem vesszük észre annak, amit magukban rejtenek. Ugyanis e grafikák mindegyikén egymásba ágyazódnak a különféle tradíciók szimbólumai, épp ezért hosszabb elidőzést, a részletekben való elmerülést várnak tőlünk.

A konkrét ünnepeket vagy történeteket felidéző mintázatok, valamint a klasszikus ábrázolási technikákat finoman elmozdító mai tárgyi elemek kerülnek egymás mellé. Dobesch Máté egy nagyon átgondolt, képeit a végletekig megtervező, a térszerkezetek és alakok összefüggéseit egészében átlátó alkotó, aki kódfejtő játékra hív minket munkáival: lehetőséget ad a rétegek felismerésére és a saját előismereteink alapján történő eligazodásra vagy éppen eltévedésre. Talán épp ez a lényeg, hogy mindnyájan mást és mást veszünk észre és alakítunk történetté magunkban, s akkor is el tudunk merülni képeiben, ha a művész által elrejtett szimbólumok többségét fel sem ismerjük.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett Dobesch Máté egyelőre még rövid, de annál termékenyebb grafikusművészi életművét mutatja be ez a kiállítás, de bepillantást enged az édesapától elsajátított fafaragói tevékenységbe is, sőt, még két agyagból formált aktot is láthatunk a Sesztina Galériában, a hangsúly mégsem a térbeli munkákon van, inkább a kétdimenziós felületen megjelenített térbeliségen, és a képek teréből kibomló történeteken.

Egy szobrászattal és grafikával egyszerre foglalkozó művész esetén joggal merülhet fel a kérdés, hogy vajon miképp kapcsolódik össze ez a két kifejezési forma. Találhatunk-e valamiféle hierarchiát, technikai vagy logikai kapcsolatot e tevékenységek között? Hiába keresünk azonban a térbeli formák létrehozását segítő vázlatokat vagy szobrászrajzokat, a kiállított művek egyike sem csak az alkotói folyamat fázisrajza, hanem valamennyiük kész, sőt, többségük zavarba ejtően összetett alkotás.

Sok grafika önmagában is egymást követő események feltárására hív, Dobesch ugyanis képzőművész létére igazi történetmesélő, a Képek a régi magyar hónapnevekhez című sorozatának darabjain ez különösen érezhető. A tizenkét munkán nem egyszerűen kimerevített pillanatokat ragad meg, hanem a kompozíció jelenébe sűrít teljes történeteket. Sajátos egészként, ősmintázatként ábrázolja a hónapok neveibe kódolt jelentéslehetőségeket. Ha van türelmünk megfejteni a mítoszokra, legendákra és elbeszélésekre való utalásokat, akkor az egyes hónapokhoz kötődő ünnepek és hagyományok születését idéző szimbólumokra, valamint helyenként bibliai alakokra és szentek alakjaira ismerhetünk, de még az ilyen ráismerések nélkül is sok örömet, felfedeznivalót tartogatnak számunkra ezek a munkák – saját asszociációinkra hallgatva elmerülhetünk egy-egy történelmi ihletésű, mégis fikcióvá épült képi világban. A grafikák pontos kompozíciója ugyanis lehetőséget teremt, hogy ösztönösen, mégis egy vizuálisan vezérelt folyamat mentén alkossuk meg gondolatban a képeken feltűnő alakok lehetséges történeteit.

Nem mellesleg éppen a hagyományból való építkezés, a Rembrandthoz hasonló kaliberű grafikusmesterek formakezelésének tudatos használata, a régi történetek megidézése, a tradíció ápolásához való kreatív hozzászólás igénye az, ami Dobesch szobrász és grafikus alkotói énjét egybe fogja, s ez ténylegesen figyelemreméltóvá teszi munkásságát.

Míg a fafaragásokon – pl. az Árgyélus és Tündérszép Ilona népmeséjének alakjait ábrázoló szobrokon – a kísérletezésnek kevesebb nyomát érezzük, a grafikák képesek kitörni a hagyomány örökségének súlya alól. Így a kiállításon a fő hangsúly a végletesen aprólékos litográfiákra, rézkarcokra és tusrajzokra helyeződik, amelyek pontos szerkezetisége első pillantásra magával ragad minket, mélyebb értékük azonban akkor válik hozzáférhetővé, ha türelmesen elmerülünk az addig észrevétlen részletekben, s felfedezzük a képek jelentését hagyományos keretekből kimozdító, már-már ironikus hatású motívumokat is.

Például a Böjtelő hava című képen a hibrid, torz alakok felett egy szódás szifont meglovagoló alak repül el és az Eifel-torony apró mása is előkerül valahol; a Szent Jakab haván egy kulcsokat jelzőkészülékként használó repülőtéri leszállás-irányító mutatja az utat a démoni erőknek; a Szent Mihány hava című munkán pedig szentünk láncfűrésszel jelenik meg egy intersparos szatyorral menekülő meztelen nő felett. Azt viszont, hogy a helikopter melyik sokezer éves történetet újraértő grafika hátterében tűnik föl, már nem árulom el – csak annyit, hogy a keresgélés közben sok hasonló meglepetés vár még ránk.

A klasszikus műveltség, a korstílusok formakultúrájának és ikonográfiájának kortárs helyszínekkel és tárgyakkal való összekapcsolása, sűrített kompozícióban való megjelenítése Dobesch eddigi életműve meghatározó sajátságának látszik. Kicsit több mint másfél évtizedről van szó, hiszen a tárlaton találunk egy egészen korai, mégis igen figyelemreméltó munkát is, a kiindulási pontot innen számolom, a Boszorkányszombat a Gellért-hegyentől. Goya vizionárius rézkarcainak és Hieronymus Bosch látomásos világának torz alakjai nem a hónapnevekhez készült képeken idéződnek fel először, hanem már a kiállítás e legrégebbi művén továbbgondolásra kerülnek. Ez Dobesch érettségi munkája, amely A gyönyörök kertje című triptichont nem csak az abnormális figurákkal, hanem a hármas tagolással is megidézi. A többi képhez hasonlóan ez is hosszabb elemzést érdemelne, most azonban csak annyit tudunk kiemelni, hogy a mű nem csak kiforrottsága miatt érdemel külön figyelmet, hanem azért is, mert a jelentésrétegeknek az az összetettsége érvényesül rajta, amely a későbbi sokszorosított grafikák általános jellemzőjévé válik.

A térbeli struktúrákhoz, az egyedi épületszerkezetekhez való vonzódás a spanyolországi Cuencában készült tusrajzokon és litográfiákon is érezhető. Érzékeny, a lap által felkínál alapfelületet kihasználó, a legkevesebb vonallal a legtöbbet megmutatni akaró képek. A zen-buddhizmusban gyökerező japán tusrajzok finom szerkezetét is megidézik ezek a hajszálvékony kontúrokból építkező, az ürességet a természet részévé avató művek.

Az üresen hagyott tér, a légköri és kozmikus űr különösen fontossá válik a Multiverzum című sorozaton, ahol ismét csak az építészeti kultúra korstílusainak öröksége kerül feldolgozásra, ám az ismert szerkezeteknek itt egy sokkal szabadabb újraépítéséről van szó. Különleges, lebegő kőépítmények sorjáznak a képeken, a maguk abszurditása miatt zseniálisak, s még a címadásban is érződik, hogy mennyi humor van a komolyan szerkesztett formák mögé kódolva. A Kőejtőernyő, a Kőlégballon, az Űr-Atlantisz és a Viharbolygó a Földhöz mérten apró, a kép fikciójában mégis égitestként működő objektumok, amelyekkel akár A kis herceg történeteiben is találkozhattunk volna.

S végül vessünk egy pillantást a kiállítás címadó képére, a ledőlés szélére került Elefáncsont-toronyra: hogyha az ebben a munkában felfedezhető üzenetet ars poeticaként értelmezzük, úgy tűnik, hogy művészünk szerint a mindennapi élettől elzárkózó alkotói magatartás tarthatatlanná vált. Ha azt akarjuk, hogy ne dőljön dugába a művészet elefántcsonttornya, közös horizontra kell kerülnünk a képek befogadóival. Ez a belátás érvényesül Dobesch Máté kifinomult képi világában, hiszen nem elégszik meg a klasszikus hagyományok újrarajzolásával, ezért használ fel jelenkori motívumokat is. Tudja, hogy a nézőnek fogódzóra van szüksége, így kísérletező kedve mindig megmarad a figuralitás széles skáláján. Túllendül a másolás határain, de nem akar többet mutatni, mint ami a meglévő dolgok alapján elképzelhető. A lehetőségekre való precíz rámutatás teszi tehát izgalmassá ezt a különleges képi világot, amihez csak gratulálni tudok.

 

Áfra János

 

Sesztina Galéria, Debrecen, 2013. július 5.